Király Anikó: Csak barátok? – Értékelés

Történetünk főhőse Zorka és Botond, akik között immáron négy éve háború dúl, annak ellenére, hogy gyermekkorukban elválaszthatatlan barátok voltak. Egy-egy végzetes hiba, egy-egy buta tett következtében a gyerekkori barátság fonalát mintha ollóval vágták volna ketté, s most már nincs nagyobb ellenségük egymásnál…

A cselekmény egy intővel veszi kezdetét, amit a két fiatal a legújabb balhéjukért kap. Botond nem tud elmenni szó nélkül Zorka rettenetes kémiai teljesítménye mellett, mire a lány poroltóval támad a fiúra a kémia óra kellős közepén. A vége az igazgatói iroda és ama intő, ami tulajdonképpen beindítja az eseményeket, hiszen a srácok végre eldöntik: ideje véget venni annak a viszálynak, ami megkeseríti az életüket, és külön utakon folytatni tovább.

A történetet Zorka és Botond szemszögéből ismerhetjük meg. Gondolataiknak, valamint a kétféle nézőpontban leírt, egymást kiegészítő információknak köszönhetően rajzolódik ki szemünk előtt a teljes történet, ami az őszi szünet első napján veszi kezdetét és Karácsony után ér véget.

Az Ellenpontok formátuma rendkívül ötletes és egyedi. A Csak barátok? – csakúgy, mint a sorozat többi tagja –  mindkét irányból olvasható – sőt olvasandó –, hiszen ahhoz, hogy mindkét szereplő gondolatait és a cselekmény egészét megismerhessük, a könyvet oda-vissza kell forgatnunk, míg a történet lezárását, a végkifejletet csak abban az esetben ismerhetjük meg, ha felvágjuk középen az egybefonódott részt.

A két főszereplő „térfelén” leírt cselekményt azonban ne úgy képzeljétek el, hogy mindkét verzióban ugyanazt kapjátok, hiszen a két szemszög nem ismétlés, épp ellenkezőleg. tökéletesen kiegészítik egymást, és nem csupán azt tudhatjuk meg, mit gondol a másik fél az adott szituációban, de a külön töltött idő történéseit is láthatjuk, s végül a két szemszögben fellelhető minden egyes apró információmorzsa lesz az, ami mozaikdarabkákká válva végül tökéletessé és teljessé teszik a történetet.

„Láttam, hogy Botond vigyorog. Egy pillanatra pont úgy nézett ki, mint amikor gyerekként vigyorgott. Csak akkor kevesebb foga volt.”

 
László Zorka tizenhat éves. Hobbija a rajzolás, gyengesége a kémia. Anyukája még pici gyermekkorában elhunyt, így édesapjával él együtt. Gyuri bá igyekszik minden tőle telhetőt megtenni annak érdekében, hogy lánya semmiben se szenvedjen hiányt, s bár tudja, hogy nem lehetséges, mégis megpróbálja pótolni az anya hiányát. Gyuri bá a felsége halála után teljesen összetört, így Zorkát tulajdonképpen Botond és szülei nevelték fel és gondoskodtak mindkettejükről a gyász időszakában.

Akácz Botond tizenhét-tizennyolc éves. Szereti a biológiát, és történeteket ír. Rendkívüli humorérzékkel és fantáziával áldotta meg a sors. Édesapja, Tivadar a környék legmenőbb állatorvosa, egy magának való, az állatokkal sokkal jobban boldoguló ember, aki felesége teljes ellentéte. Anita üde, határozott, végtelenül jószívű ápolónő, aki a kórházban dolgozik. Zorka Botondnak köszönheti, hogy túlélte az édesanyja hiányát, ugyanis nem múlt el úgy nap és perc az életükben, hogy Botond ne vigyázott volna a lányra, akinek a mosolyáért mindenre hajlandó volt. Barátságuk ékes bizonyítékaként ma is ott virít Akáczék birtokán az a lombház, ahol gyermekkoruk legtöbb idejét töltötték.

Zorka és Botond szomszédok

Ez a tény gyermekkorukban áldást jelentett, ma azonban már nem tudnak úgy kinézni az udvarra, hogy ne kelljen attól félniük, mikor látják meg a másikat. Háborújuk a régmúltba nyúlik vissza, míg lelkük két hülye ballépés miatt vérzik.

Az őszi szünet Zorka és Botond számára sem egy sétagalopp. Míg Zorka a rajzolással és az édesanyja hiányával küzd, addig Anita, Botond édesanyja elhatározza, hogy új kerítést építtet „fiaival” az Akácz-László birtok határára. A kerítésfelújításnak és az ezzel együtt járó ásatásoknak köszönhetően előkerül a két fiatal régen elásott barátságdoboza, mellyel Botond sikeresen megkísérli a lombházba invitálni Zorkát, hogy végleg lerendezzék a konfliktusukat.

 
Az őszi szünet egyetlen napja nem telik el úgy, hogy a két fiatal ne találkozna, s bár a múlt köti őket össze, amelybe görcsösen kapaszkodnak, mélyen legbelül érzik, hogy nem tudják elképzelni egymás nélkül a jövőjüket. 

Zorka és Botond mindketten sérültek. Már a regény elején kiderül, hogy Botond botor módon, egy végzetes napon elárulta a lány legkínosabb titkát az egész iskola előtt, teljesen megszégyenítve ezzel a legjobb barátját. Az egyik osztálykirándulás alkalmával Zorka ugyanis rosszul lett a buszon és az osztályfőnök egészségügyi táskájába hányt. Botond – eleinte nem tudni, miért – megosztotta ezt a történetet társaival, és nemcsak hogy a többiekkel együtt nevetett a folyosón Zorkán, de asszisztált is a lány kigúnyolásához. Zorka összetörve feküdt otthon, majd bosszút állt, és az ebédlőben világgá kiáltotta, hogy Botond bukott egy évet, mert nem tudott megtanulni olvasni. Míg Zorkának immár négy éve minden egyes nap szembesülnie kell a múltjával, ugyanis egy bizonyos Mókuska, Hányó lány címmel képregényt indított róla a Facebookon, addig Botondot nem sokan emlékeztetik a  „szégyenére”, hiszen az szépen-lassan feledésbe merült. Mára ő az osztály és mondhatni az egész iskola strébere, aki minden házi feladatával végez az őszi szünet első napjaiban. A két ballépés ez által megszűnik egy szinten állni, annak ellenére, hogy mindketten ugyanazt a fájdalmat érezték a másik árulása miatt.

Ahogy Zorka és Botond megpróbálja helyrehozni a kapcsolatukat, őrültebbnél őrültebb kalandokba keverednek, amiben szerepelnek földönkívüliek, aktfestmények, régi házassági ígéretek, egy piliscsabai kiruccanás, egy Halottak Napján a temetőben elszenvedett koponyasérülés, a Bazilika meglátogatása és még sorolhatnám.

A két szereplő szemszögéből írt cselekmény egy hetet ölel fel és hétfőtől vasárnapig tart. Amikor vasárnap a történet végre kiteljesedik és minden apró mozaikdarabka a helyére kerül, az olvasó hatalmas meglepetésekkel találja szemben magát, minek következtében nem lesz olyan ember, aki ne kiáltana fel hangosan vagy önmagában az eddig eltitkolt részletek hallatán. A kötet lezárása a felvágott középső részen már E/3. személyben került megírásra. Itt következik be egy nagyobb ugrás az időben, melyre a szereplőknek szüksége volt ahhoz, hogy a történetük kiteljesedjen.

„– Zorka, jól vagy? 

Attól, ahogy a nevem mondta, enyhült picit a fájdalom. Mint amikor gyerekkorunkban puszit adott egy-egy horzsolásra.”

 
Zorka és Botond karaktere maximálisan a szívemhez nőtt, bár Botond szemszöge és személyisége volt az, ami legjobban megfogott. Anikónak sikerült két olyan fiatalt alkotnia a főszereplői személyében, akik minden egyes hibájukkal együtt szerethetőek, élettel teliek és valóságosak, e mellett pedig szeretném azt hinni, hogy valóban léteznek még ilyen tiszta és ártatlan tizenhat-tizennyolc éves fiatalok a mai világban is, nem csupán a könyvek lapjain.

Botond egy igazi lovag – Zorka páncélos, fehér paripán érkező lovagja –, aki szépen lassan ráébred arra, hogy milyen buta is volt négy évvel ezelőtt, amikor elengedte maga mellől azt a személyt, akit a saját életénél is jobban szeret.

A történetben azonban Zorka kapja a legtöbb hátba szúrást és a legtöbb fájdalmat, ugyanis őt az élet még ezerszer jobban megcibálja, erről azonban nehéz lenne spoilerek nélkül többet mondanom. Mindezek ellenére a lány újra és újra talpra áll, és bebizonyítja mennyire erős és bátor is valójában.

„-… te voltál a legfontosabb hülyegyerek az életemben…”

A regényt azonban nem csupán Zorka és Botond kettőse teszi felejthetetlenné, ugyanis mellettük aktív szerepet játszanak családtagjaik, valamint a barátaik is, akiknek színes személyisége mind-mind hozzátesz valamit a történethez. Király Anikó olyan sokrétű palettát vonultatott fel a jobbnál jobb karakterektől, hogy ember legyen a talpán, aki egyetlen kedvencet ki tud emelni közülük!

Botond szülei, Tivadar és Anita egy remek páros, akik tökéletesen kiegészítik egymás hiányosságait. Míg a férfi egy visszahúzódó, antiszociális figura, addig felesége egy cserfes, vidám természet, aki saját lányaként szereti Zorkát. Anita egy remek anyafigura, míg Gyuri bá – Zorka édesapja – számomra a történet 80%-ában ellenszenves volt, egy gátló tényező, annak ellenére, hogy tudtam, ő csupán a lánya jólétét tartja szem előtt.

A történet két legszínesebb foltja Barbara néni, Gyuri bá idős, ámde modern felfogású, kissé tapadós főnöke, aki unokájának tekinti Zorkát, valamint Matyi, Botond tökkelütött haverja, aki Botond után a legközelebb áll a szívemhez. Az idősekkel kedves, aranyos srác, aki a felszín alatt totál lökött, zseniális humorú és rendkívül laza mindig a legjobb helyen és időben tudja megadni barátjának a kezdőlökést a cselekvéshez.

Botond baráti körébe tartozik még Dodi, aki bár fizikailag nem sokat szerepel, a neve folyamatosan előkerül, és higgyétek el nekem, haláli figura.

A történet legellenszenvesebb karaktere Noémi, akit egy cseppet sem sikerült megkedvelnem… Zorka legjobb barátnője kétszínű, bunkó, s bár az ő történetére is szépen-lassan fény derül, nem tudom megbocsájtani a titkolózását. Az önmagára és a világra egyaránt haragudó lány úgy hiszi, neki mindent szabad, s bár játssza a kemény legényt, legbelül pont ugyanolyan sérülékeny, mint társai.

Ő az a karakter, akiről sajnos ennél többet nem írhatok le, mindenesetre az én szememben nem lenne bocsánat a tetteire, ha ellenem követte volna el őket.
Meg kell még említenem Zorka rajztanárát, Stefánt, aki szintén egyedi a maga nemében, ám a kötet legapróbb és legzseniálisabb mellékszereplője a túlsúlyos, tökkelütött Adonisz, Stefán macskája, aki előszeretettel megy minden élő ember agyára, ám Botond kezei között igazi kezes báránnyá alakul. Úgy tűnik, hogy Adonisz minden csepp szeretetét, ami piciny szívében lakozik, egyedül Botondnak tartogatja. Ízelítőül mellékelem nektek Adonisz aranyos és morcos verzióját.

„Mivel a félőrült Stefán az előző héten az ablakon akarta kidobni szerencsétlen Adoniszt, Zorka rávette Botondot, hogy jöjjön el vele rajzórára. Nem lett volna szerencsés, ha a rajztanárát börtönbe zárják állatkínzásért.

Így történt, hogy a macska teljes zen állapotban dorombolt Botond ölében.

– Tényleg nem kell? – nézett fel esdeklőn Stefán a rajzai mögül. – Még tartásdíjat is fizetek érte, ha elviszed.

– Nem vagyok macskás – jegyezte meg Botond…”

A regény helyszíne Esztergom-kertváros, ahol nem csupán hőseink, de én magam is élek, és éppen ezen okból kifolyólag a történetet még közelebb érzem magamhoz, hiszen pontosan ismerek minden helyszínt, ahol Király Anikó végigvezeti a történetét. Kertvárosban élek, ismerem Esztergom belvárosát, a vasútvonalat, amivel minden nap eljártam Piliscsabára dolgozni négy éven keresztül – ma pedig ezen az útvonalon jutok el a munkahelyemre, Budapestre – és még hosszasan sorolhatnám. Kertvárosnak a Palatinus-tó melletti részén élek, közvetlenül a tó mellett, ami szintén megemlítésre kerül a regényben – így a regényt tökéletesen a magaménak érzem! Soha nem került még a kezembe könyv, ami ennyire nekem és hozzám szólna, ami Esztergomban játszódna – kis kitekintéssel Piliscsaba Klotildligetére –, és aki nem itt él, elképzelni sem tudja, milyen boldogságot éreztem a regény olvasása közben.

Végtelenül örülök, hogy a történet itt játszódik, és a kötet olvasói ezáltal kapnak egy piciny szeletet Esztergom csodáiból.

„– Persze, hogy szűk egy város, ha régen az egész világot jelentettük egymásnak!”

 
A Csak barátok? egy gyönyörű történet két fiatalról, akik a világot jelentik egymás számára. Egy bájos, rengeteg szeretettel átitatott, humoros, kortalan történet, ami örömet és boldogságot adott számomra, aminek olvasása közben sokszor hangosan nevettem, minek következtében a vonaton sokszor néztek rám furán az emberek, ám én ezt egyáltalán nem bántam. Egy aprólékos, gondosan felépített kötet, az írónő egy saját illusztrációjával (dr. Béka), ami további pluszt ad az olvasónak. Egy zseniálisan megírt, páratlan humorforrás, amitől az olvasó garantáltan jobb kedvre derül, és szeretne az egyik főszereplő helyébe lépni és a könyv lapjain élni az életét.

A Csak barátok? felkerült a kedvenc könyveim listájára, ahogy Király Anikó felkerült nem csupán a kedvenc íróim listájára, de a kedvenc kortárs magyar írómmá is koronáztam. 

A történet belefészkelte magát az agyamba és a szívembe, és azóta nem ereszt, hogy az utolsó sorokat elolvasván becsuktam a kötetet. Annak ellenére, hogy egy hete folyamatosan újra és újra előveszem, és átolvasom a kedvenc részeimet, már az újraolvasást tervezem. A Csak barátok? számomra 2019 kedvenc kötete lett, és kivétel nélkül ajánlom minden ember kezébe, aki szeretne egy bájos, szeretettel átszőtt történet részesévé válni!